Az a véleményem, hogy mi magyarok különösen rosszul állunk hozzá az alkoholhoz. Persze több más európai országban is megfigyelhető ez a teljesen egészségtelen viszony az italhoz, és nekem még csak nem is az a problémám, hogy az emberek isznak, hanem hogy a függőség mint betegség egyáltalán nincs komolyan véve. Én nem azt mondom, hogy holnaptól mindenki legyen teljesen absztinens, de például, mikor az én apámnak voltak alkoholfüggőségi problémái, az egész családból senki nem vette komolyan. A testvére, a nagybátyám, csak nevetett rajta, így anyával és a tesóimmal gyakorlatilag teljesen egyedül maradtunk abban a helyzetben, hogy az állítólag családfőnk majdnem elitta a házat alólunk, miközben mindenki csak vonogatta a vállát, hogy egy férfitól ez teljesen rendben van, tökre normális, ha minden napját a kocsmában kezdi és fejezi be.

Végül anya elégelte meg a helyzetet, és kezdett elvonókúra intézetek után keresgélni. Ekkor már nem lehetett apával tárgyalni, próbáltunk hatni rá, de abszolút nem volt hajlandó elismerni, hogy egyáltalán problémája lenne az alkohollal, ahogy a környezetében a többség, ő is úgy gondolta, teljesen normális, ahogyan él, és váltig állította, hogy neki aztán nincs szüksége arra, hogy visszavonuljon valami elvonókúra intézetbe.

Anya viszont ragaszkodott ahhoz, hogy addig keresgéljünk, míg megtaláljuk a tökéletes elvonókúra intézetet, mert szerinte ‒ ahogy szerintem is ‒ ez a helyzet már nagyon közeledett a tarthatatlanhoz. Végül, néhány hónapnyi aktív keresés után rátaláltunk a Felépülők csapatára, és az ő segítségüket kértük.

Nagyon sokat tanultunk tőlük a függőségről, hogy hogyan érinti ez a függőt, a családot, hogyan érdemes ezt kezelni, hogyan kell beszélni a függővel erről. Végül sikerült apát meggyőzni, hogy a jelenlegi életvitele egyáltalán nem normális, hogy csak tönkreteszi magát és az egész családot, és sikerült rávenni, hogy elmenjen végre a 28 napos programjukra, amely segít az embereknek a leszokásban.

Egy teljesen más emberként jött vissza onnan. Vagyis, hogy pontosabb legyek… a régi emberként jött vissza onnan. Kicsit lehetett érezni rajta, hogy bántja a lelkiismerete, de egyébként pont olyan lett, mint ahogy emlékeztem rá gyerekkoromból. Azóta megszakítottuk a kapcsolatot a családdal, apa mondta, hogy nem szeretne ahhoz a mérgező közeghez tartozni, amely segített neki fenntartani az akkori egészségtelen állapotát.

Néhány hete egy irodalmi pályázatra írtam egy esszét, amelyben elmeséltem az ezzel kapcsolatos tapasztalataim, élményem, hogy hogyan érintett minket, a családot az apám alkoholizmusa. Az esszével harmadik helyezett lettem, és publikálták is a cikkemet. Néhány nap múlva a nagybátyám hívott fel, hogy a felesége látta a facebookos megosztásaim között a cikket, elolvasták, és bocsánatot szeretnének kérni, amiért nem vették komolyan a helyzetet. Apával is elbeszélgettek, és azóta már találkoztunk is újra. Nehéz volt eleinte megbocsátani nekik azért, hogy nemhogy segítettek volna, hanem inkább hátráltattak minket, de végül, fokozatosan sikerült feldolgozni ezeket a sérelmeket. Azóta meghívtak már családi ebédre, és láttam, hogy elpakolták az összes alkoholt, nem fogyasztottak ők se semmit, és minket se kínáltak. Úgy tűnik, a Felépülők és az irodalom segítségével sikerült meggyógyulnia az egész családnak.